Megint azzal kell kezdjem, hogy nem akartam beszámolót írni, egyrészt, mert nem érzem akkora kunsztnak a teljesítményem amiről hoszan kéne beszélni, másrészt mert az útvonalból, helyszínekből alig emlékszem valami sorrendre, csak összevisszaság, harmadrészt mert vannak dolgok ami ott és akkor érdekes, de így utólag leírva már nem az igazi vagy nem is megfogalmazható igazán. De annyian szurkoltak, segítettek, gratuláltak, érdeklődtek, hogy úgy érzem, tartozom a közösségnek azzal, hogy leírom amit le lehet írni az idei Ultrabalatonról :)

Először is megpróbálom megmagyarázni a címet. Ötödször vettem részt idén az UB-n, először 2010-ben Sünit kísértem kerékpárral (nem, nem a Máthé Zolit hanem a Csapó Andrist), aztán 2011-ben egy héttel a verseny előtt beneveztem egyéniben és bár nem túl acélos idővel, de célbaértem, 2012-ben talán kicsit nagy arccal odamentem megint egy jó nagy pofonért, majd tavaly egy nagyszerű élményben volt részem amikor Márkus Öcsivel párosban futottunk. És idén úgy döntöttem - szintén nem túl hamar, egészen pontosan a sárvári 24 órás után - hogy ismét egyedül vágok neki. Tehát az ötödik részvételem, a harmadik egyéni próbálkozásom, a második egyéni teljesítésem, de az első őszinte erőfeszítésem, az első amikor készültem, terveztem, és viszonylag fegyelmezetten végre is hajtottam a tervet. Viszonylag :)

Még ide kívánkozik előre egy köszönetnyilvánítás, önzetlen sporttársaknak, barátaimnak köszönhetem, hogy egyáltalán részt tudtam venni a versenyen, kaptam segítséget a nevezéshez, Blue az utazásban, Tézé a szállásban volt segítségemre, Miki a bringás kíséréssel és jótanácsaival tett hozzá az eredményhez. Köszi! :)

Nyugi, nem lesz ilyen bő lére eresztve az egész bezsámoló :) Tehát Sárvár után úgy éreztem, nem tudtam kivenni a zsákból amit betettem. Tisztában voltam vele, hogy egy sűrített, rövid felkészülés előzte csak meg a versenyt akkor, de úgy éreztem, képes lettem volna egy 180 km feletti eredményre ha a fókuszt nem tévesztem el és a frissítés nem csúszik meg. Ha elégedett lettem volna akkor Sárvár után a Mátra 115  lett volna a terv, kényelmesen, biztos teljesítésre és élvezetre menve, de csalódott voltam és bizonyítani akartam. Így lett UB amivel szintén elintézetlen ügyem volt még, hiszen egy szintidőkihasználós, egyesek szerint "véletlen" teljesítés és egy feladás volt az egyéni mérlegem. Tehát beneveztem és igyekeztem a két verseny közti rövid időt a regenerálódásra és a megszerzett forma megőrzésére fordítani.

Mint ismeretes, az Ultrabalaton szervezését új csapat vette át az idei évtől, nem örültem neki, tartottam a tapasztalatlanságuktól, talán kissé előítéletesen is álltam hozzá a dologhoz, de azt gondolom, ez valahol természetes, hiszen sokunkat érzelmi szálak, szép emlékek fűznek a korábbi évek Ultrabalatonjaihoz és ismerőseink, barátaink közt tudhattuk a korábbi szervezőgárda tagjait. Előre elmondom, hogy nem szerepelt le az új csapat, szerintem egész jól felnőttek a feladathoz :)

Vissza a lényeghez, a formaátmentés többé-kevésbé sikerült, viszonylag erősnek éreztem magam, de voltak apró-cseprő problémák, például ócska volt a cipőm, a 24 órás óta fájdogált valami a jobb lábfejemben, olykor a csípőm bal oldalán, ellazsáltam a nyújtást, erősítést, túl lazán vettem a kajálást, híztam....De valahogy csak összeállt a kép a versenyre, lett cipőm (egy asics gel pulse 5), elmúltak a fájások és azért összegyűjtögettem majdnem 200 kilométert májusra, összesen 1500-at az évben eddig. (itt is bocs azoktól akinek Aligán 1700-et mondtam, tévedés volt :)  Miki bevállalta, hogy kísér bringával és kézbe veszi a frissítést, ha tényleg oda akarom tenni magam és nem csak nyaralni megyek. Deal.

Itt kell megemlítsem, hogy még mindig kettős érzés van bennem a kísérővel való futással kapcsolatban. El tudom fogadni a lehetőségét, de most is úgy látom, külön ligában versenyez akinek van segítője és aki tök egyedül van. Utóbbit már próbáltam, most nem azt akartam tudni, hogy körbe tudom-e futni a tavat (talán nagyképűen hangzik, de biztos voltam benn, hogy igen) hanem, hogy jól eltalált frissítéssel, a szabályok adta lehetőségeket kihasználva, a saját dolgomat vagánykodással vagy agyalás-szintű elvekhez való ragaszkodással nem nehezítve mit tudok alkotni. Sajnos a kísérőmmel nem volt túl sok időnk pontos egyeztetésekre, de annyi biztos volt, hogy reggel elindulunk és megyünk rendületlenül, én megeszem-megiszom amit és amikor a kezembe ad. Az "ami" a már bevált Sponser Long Energy por volt, az "amikor" pedig igen gyakran :) Gondoltam, ha már van kísérő akkor viszek meleg cuccot éjjelre, váltás ruhát, ezt-azt, de cikinek éreztem a nagy pakkot, így még a szálláson szortíroztam kissé, majd a reggeli találkozásnál kiderült, hogy a maradék cucc sem fér a bicajra :) Szerencsére Tézének még le tudtam adni a felesleget, így végül maradt egy hosszú futónadrág és hosszúujjú póló, széldzseki és mellény, pótzokni, és a cipőm, a por, néhány tartalék gél, krém kidörzsölődésre, sapi. (végül csak a cipőt csereberéltem, meg a pólót vettem át hosszúra és párszor hajnalban felkaptam a szélmellényt pár percekre)

Ami a cipőt illeti, végül nem a nemrég vett asics-ben rajtoltam el, ugyanis a tésztaparty után a Nike tesztbuszánál viccelődtünk, hogy vajon mit szólnának ha egy egész tókörre akarna valaki elvinni egy cipőt, majd Tézé poénból meg is kérdezte és meg sem lepődtek, simán mondták, hogy lehet. Hát akkor miért ne, kértem egy Vomerot. Biztos ami biztos, felkötöztük az asics-et is a bringára :)

Szombat reggel 8 óra, elrajtoltunk. Nem fogom leírni az egész útvonalat, mert nem is tudnám sorjában és nem is történt annyi minden. A mezőny java elhúzott, én tartottam magam a 150 alatti pulzuson döcögéshez. Igazából nagyon sokáig nem történt semmi különös, persze voltak aranyos jelenetek, olykor futottam valakivel, váltottunk pár szót, sokan szurkoltak, jöttek-mentek a bringások, nagy volt a forgalom, szép idő volt. Gyakorlatilag késő éjjelig nem is volt komolyabb holtpont vagy nehézség, tudtam, hogy a táv felét különösebb bonyodalom nélkül le kell tudjam futni, a macera az éjszakai motivációvesztés, energetikai megborulás lehet. Miki rendületlenül tekert mögöttem, időnként rákérdezett, hogy minden oké-e, a megbeszéltek szerint kezembe nyomta a kulacsot. A frissítőknél szinte csak vizet és néha egy kis sós kekszet, sajtot, olivát vételeztünk, a meleg ételt én nem igazán kívántam, pár falatot ettem a tésztából ahol az volt. Az egyetlen gondot a cipő - vagy inkább a lábam - okozta. Kissé szorosra is sikerült fűzni a cipőt, nyomta a rüsztömet, a harántboltozat-süllyedésem sem értékelte a hosszú futást a szokatlan lábbeliben, úgy döntöttemn, cseréljük át. De nagyon idegen érzés volt felvenni a pihepuha Vomero után a kemény és keskenynek tűnő asics-et, így nemsokára vissza is cseréltem. (aztán vasárnap még egyszer cseréltem :)  Persze a fájdalom el nem múlt teljesen, de annyira vándorolt és változott az intenzitása, hogy úgy döntöttem, nem érdemes vele foglalkozni. Itt megjegyzem, hogy mindig is elutasítottam a fájdalomcsillapító vagy hasonló gyógyszerek alkalmazását futóverseny közben, tudtam, hogy kísérőmmel nem értünk teljesen egyet a témában, de megbeszéltük, hogy most sem szándékoztam élni semmi gyógyszerrel, egyedül a koffeintabletta volt kivétel. Így utólag úgy látom, az ultrafutás okozta terhelés mellett lehet létjogoultsága enyhe NSAID  normál adagolás szerinti alkalmazásának, ami az ilyen jelentéktelen, nem rosszabbodó, de a közérzetet és ezáltal a tejlesítményt jelentősen befolyásoló problémakat enyhítheti. Én magam továbbra sem fogom alkalmazni, de nem ítélem el teljes mértékben. 

A táv rohamosan fogyott, működött rendben a frissítés, talán picit túl is lőttük a folyadékbevitelt, mert elég gyakran látogattam a bokrokat, illetve egy-két civilizált mellékhelységet, erőm volt, folyamatosan előztem, de nem foglalkoztunk  idővel, sem helyezéssel, csak a saját dolgunkkal. Természetesen eljött az igaszág pillanata, leszállt az éj, álmosodtam, fáradtam, nem esett jól a szintes kitérő, de még volt kedvem futni, a koffeintabletta is felpörgetett valamennyire. Hajnalban kezdett romlani a helyzet, kezdtem szétesni, vártam a reggelt, valószínűtlenül hosszúnak tűnt a még hátralevő táv. Amikor nagyon megborultam, Miki javaslatára próbáltam a villanyoszlopokat számolva váltogatni a sétát és a futást, ez tulajdonképpen működött is, 2-3 oszlop futás aztán 1-2 séta mikor-hogy. Reggel valahol olyannyira álmos és motivációvesztett voltam, hogy megpróbálkoztunk egy tízperces alvással az árokparton, ez egész jól helyretett, de sjanos a hatás nem tartott sokáig. Teljesen hullámzó volt innen a teljesítményem, néha egész vidáman futottam, de legtöbbször legszívesebben leültem volna az út szélére sajnálni magam. Toltuk a frissítést, nem hiszem, hogy abban lett volna hiba, egyszerűen fejben - és bizonyára edzettségben is - vagyok még mindig kevés ehhez a távhoz. Fájdogált a lábam, de 200 kilométerhez közeledve kinek nem?  A gyomrom rendben volt, tudtam futni, igazából csak az agyam játszott velem valami csúnya játszmát. 

A 24 órás egyéni csúcsnak még őszintén tudtam örülni, bár sajnos ez itt nem hiteles, de a számításaink szerint 185 felett ért az első nap vége. Ami ez után jött,  az utolsó órák hisztizésére nagyon nem vagyok büszke. Pont annyira voltam elborulva, hogy nem tudtam összekapni magam, de ahhoz eléggé képben voltam, hogy borzasztóan szégyelljem magam saját magam és a kísérőm előtt, amiért teljesen feleslegesen húzom az időt, nyafogok, mint egy gyerek, sétálok, megállok amikor tökéletesen működnek a lábaim, tudok futni, kell legyen bennem elegendő energia ami elvisz a célig. Na persze ez a fajta önostorozás nem segített, csak még jobban beletaszított a gödörbe. Miki is hulla volt már, talán túl komolyan is vette a feladatát, nem figyelt eléggé saját magára, keveset evett, nem pihent, így a végén bár próbált motiváló lenni, de bizonyára elege volt belőlem és alig várta a végét.  (Fontos, hogy a kísérő magára is figyeljen, csak akkor tud segíteni a futónak ha ő maga rendben van!) Valahol futottunk kicsit Lubics Szilvivel, aztán Bekk Csabival, ez nagyon jó rész volt, feldobott a társaság, de Szilvi lelépett sajnos, Csaba meg előbb lemaradt, majd később úgy elhúzott, hogy csak a távolodó hátát láttam. Akkor kellett volna izomból felkapaszkodni mellé és talán másképp alakul a vége...

Az utolsó talán 10 kilométer (?) valószínűleg maga lett volna a pokol, ha nem ér utol Kicsi és nem sikerül valahogy motivációt merítenem a helyzetből. Ránézésre jobb állapotban voltam, pár órával korábban még sokkal előrébb jártam nála, erre simán utolér, mert én hisztis pics@t játszom ahelyett, hogy futnék...Beszélgettünk, jó volt együtt futni valakivel, hasonló tempóban, nem kapaszkodva vagy szándékosan lassítva. Közös befutót ajánlottam, de Évi a kísérőjével akart befutni, ami teljesen érthető. Így az utolsó lejtőn elléptem és lezúdultam a célba... időjóváírással 27:47, nincs jelentősége, de a 13 célbaérő  nőből 7. hely, 4. magyar  (akár még korosztályos első is, de ne erőltessük, mert nevetséges lesz :) 

Költői kérdés maradt, ha az utolsó órát végig tudom futni, az utolsó kilométert szinte sprintelni, akkor mi a csudáért hisztizem végig az azt megelőző 3-4 órát?!  Talán tényleg Olinál az igazság, ha a test felkészült a többi is működni fog. Ezek szerint ez a test még nincs felkészülve a 24 órára.  

Nem lett semmi sérülés végül, az egyik talpélem picit megnyomódott, egy napig duzzadt volt és fájt felkeléskor, de vízhólyag vagy más nincs, izmok és minden egyéb rendben. Nem is volt cél szétcsapni magam, többre tartom azt a teljesítést amikor a futó képes saját erőből felmenni a dobogóra/beszállni a kocsiba,/felvenni a ruháját, stb. :) Nézzük csak meg az UB bajnokait, úgy kell csinálni!